Hogyan születik és hogyan fogy el egy trend

A trendekről általában úgy beszélünk, mintha az időjárás volnának: jönnek, elmennek, és legfeljebb esernyőt lehet nyitni ellenük. Pedig a divat mozgásának meglepően jól leírható mintázatai vannak, és ezeken több mint száz éve gondolkodnak társadalomkutatók, történészek és maga a szakma is.

A régi magyarázat: lecsorgás

A legrégebbi elmélet szerint a divat felülről lefelé terjed. A társadalom felső rétege új formát vesz fel, hogy megkülönböztesse magát, a középosztály utánozza, és mire az utánzás eléri a széles tömegeket, a felső réteg már valami újjal áll elő. Ezt a gondolatot Georg Simmel német szociológus fogalmazta meg a 20. század elején, és sokáig ez maradt a divat alapmagyarázata.

A lecsorgás-modell a 19. és a korai 20. század divatjára jól illett, amikor a szabók, a divatlapok és a társasági élet szorosan egymásra épült. Ma is van igazsága: a drága bemutatók formái egy-két szezon alatt megjelennek a nagy áruházláncok kínálatában.

A fordított irány: felbuborékolás

A 20. század második felében egyre világosabb lett, hogy a divat legalább annyiszor jön alulról. A farmer munkásruhából lett mindennapi viselet. A bőrdzseki, a sportcipő, a melegítő, a szakadt térdű nadrág mind utcai, szubkulturális vagy sportos közegből jutott el a kifutókig. Ezt nevezik felbuborékolásnak: egy kisebb közösség jele fokozatosan átkerül a fősodorba, és közben gyakran el is veszíti az eredeti jelentését.

A terjedési görbe

Ma a legtöbben valamilyen terjedési görbében gondolkodnak, amelyet eredetileg az újítások, például új technológiák elterjedésére írtak le. Kezdetben kevés újító próbál ki valamit, utánuk jönnek a korai átvevők, aztán a többség, végül a lemaradók. Mire egy trend a lemaradókhoz ér, az újítók már régen továbbálltak.

Ebből egy hasznos dolog következik: ha egy forma már mindenhol látható, az nem a kezdete, hanem a csúcsa vagy a vége. A csúcs pedig a legrosszabb pillanat arra, hogy sokat költs rá.

A húszéves körforgás

Gyakran mondják, hogy a divat húszévente visszatér. James Laver brit divattörténész az 1930-as években egy félig tréfás, de máig idézett időskálát rajzolt fel arról, hogyan változik egy ruha megítélése: a megjelenése előtt szemérmetlennek vagy merésznek tűnik, a csúcsán elegánsnak, utána egy-két évvel már ódivatúnak, tíz évvel később csúnyának, húsz év múlva nevetségesnek, aztán harminc év után mulatságosnak, később pedig bájosnak és romantikusnak.

A pontos évszámok persze nem szentírás. A lényeg a mintázat: ami a közelmúltból való, az kínos, ami elég régről, az már érdekes. Ezért térnek vissza az előző generáció fiatalkorának ruhái akkor, amikor az ő gyerekeik felnőnek. Számukra ez nem nosztalgia, hanem felfedezés.

Miért gyorsult fel minden?

A trendek életciklusa ma rövidebb, mint ötven éve. Ennek több oka van: a gyártás és a szállítás gyorsabb, a nagy láncok hetente frissítik a kínálatot, a képek pedig pillanatok alatt bejárják a világot. Egy formának nincs ideje lassan leszivárogni vagy felbuborékolni. Egyszerre van mindenhol, és egyszerre is fárad el.

Mit kezdj ezzel?

Nem kell ellenállni a trendeknek. Érdemes viszont tudni, hol tart egy trend a görbén, amikor találkozol vele. Ha egy forma igazán tetszik, és illik a ruhatáradhoz, vedd meg, és hordd akkor is, amikor már nem „menő”. Ha csak azért vonz, mert mindenhol látod, akkor valószínűleg a csúcsán jársz, és egy év múlva a vállfán fog lógni.

A legérdekesebb trendek egyébként azok, amelyek nyomot hagynak: kitágítják, mit tartunk hordhatónak, és később már nem is látszanak trendnek. Ezekből lesznek a klasszikusok.